Évek óta kerékpárral járok: dolgozni, találkozókra, vagy ha épp bármilyen dolgom akad. Nem mindig, de az esetek túlnyomó többségében igen, mert jobban be tudom osztani a napomat, ráadásul 10 kilométeren belül többnyire még időt is spórolok azzal, hogy nem vagyok kitéve a forgalomnak, a tömegközlekedésnek, vagy nem kell épp megállókban várakoznom.
Talán emiatt is furcsa kicsit, hogy Tokióban mindenhová busszal kell mennem, bár mivel a járatok viszonylag pontosak (ha jönnek persze, mert volt olyan, ami hajnali fél 1-kor a minden nap változó menetrend szerint épp kimaradt hazafelé), és van rajtuk wifi, így legalább az utazásra szánt időt hasznosan tudom tölteni. Ez utóbbi különösen amiatt jön jól, mert vannak a központtól eléggé távol eső helyszínek is, ahova nem ritka, hogy akár egy óra is eljutni, miközben a buszozós rendszer egy csillagtúrára hasonlít: egy központi, külön az olimpia miatt kialakított pályaudvarról lehet eljutni a különböző eseményekre.
Japánban a növekvő koronavírus-fertőzöttek száma miatt az olimpia idejére is meghosszabbították a rendkívüli állapotot, ami azt jelenti, hogy a szervezők próbálnak a sajtó tagjaival mindenféle szabályokat betartatni. Sok minden más mellett ilyen az is, hogy nem használhatjuk a tömegközlekedést, de az előírás szerint nem is nagyon szabadna sétálgatnunk a városban, maximum csak a szállásunk közelében, ha épp boltba mennénk – és papíron ott is csak 15 percet tartózkodhatunk, többnél akár még az országból is kidobhatnak bennünket.
Visszatérve a buszozásra, van, amikor elég furcsa helyzetbe kerül az ember miatta. Fucsovics Márton személyében volt egy magyar teniszező mezőnyben, a vasárnap a 11 órakor kezdődő program második mérkőzése lett volna az övé a kettes pályán, úgyhogy a délelőtti úszódöntők után meg is indultam a teniszpálya felé. Bár az uszodától a központ felé tartva jött a hír, hogy a legmagasabban jegyzett magyar játékos vállsérülése miatt visszalépett még a rajt előtt, mindenképpen meg akartam nézni a teniszverseny helyszínét.
Az olimpiákon a sajtó számára felhúzott bázis a Main Press Center, ennek a közelében van a mi buszpályaudvarunk is. Tokióban a kettőt egy 10-15 perces, össze-visszakanyargós buszút, vagy egy időben hasonló hosszúságú séta választja el egymástól, ugyanis az MPC és a megállók között kijelöltek egy szakaszt, amit gyalog is megtehetünk. Az MPC-től nagyjából ugyanekkora távolságra lévő teniszparkot elviekben viszont már csak busszal szabad megközelíteni – vagy esetleg akkreditált taxival. És itt csap át kicsit szürreálisba a történet: az MPC-től busszal közvetlenül csak a pályaudvarra lehet eljutni, ahol át kell szállni, a teniszcsarnokhoz pedig egy olyan járat visz, amely más helyszíneknél és még egy hotelnél is megáll útközben.
Hétfőn jött az újabb felismerés: bár szombat-vasárnap nekünk már erőteljesen dübörgött az olimpia, mégiscsak hétvége volt, így a harmadik versenynapon szembesültünk az igazi tokiói forgalommal, a sok helyen tömött utakon ráadásul nincs külön sávja az olimpiai buszoknak, és míg egy parkolóban rengetegen mutogatják fényjelző rudakkal a kézben, hogy merre is kellene haladni, addig egy helyszín felé tartva már nincsenek ilyen segítők, akik segítenék a buszok haladását és meg-megakasztanák a forgalmat.
Ennek volt a következménye, hogy hétfőn az úszódöntőkre indulva az első két kilométert 37 perc alatt tettük meg… Szemteszt alapján a fél média elkésett, az uszodához közel érve több busz is félreállt, az újságírók és a fotósok táskát, gépet a hónuk alá csapva szaladtak, hogy el tudják végezni a dolgukat. Volt olyan kolléga, aki viszonylag időben elindulva épphogy beesett a 4×100-as férfi gyorsváltó döntőjére. Ami a program utolsó száma volt.
