Vasárnap olyan döntőket rendeztek a tokiói olimpián, amilyeneket korábban még nem: a freestyle BMX-esek női, majd férfi fináléját. Látványos, ahogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság próbálja felkelteni a fiatalok érdeklődését az olimpia kapcsán, egyre több extrém sport kerül be a programba, elég megemlíteni azt, hogy a gördeszka is idén mutatkozott be a játékokon – és aratott sikert. Igaz, a női verseny dobogóját látva sokakban felmerült, hogy valami korhatárt talán be lehetne vezetni, miután a 13 éves Nisija Momiji nyert a 13 éves Rayssa Leal és a 16 éves Funa Nakajama előtt. A NOB-nál egyébként nincs korhatár az olimpiára vonatkozóan, de bizonyos sportágaknál így is bevezettek, ökölvívóknál például csak 18 éven felüliek indulhatnak.
Ő az amerikai Hannah Roberts volt (neki egy sportági legenda, Ryan Nyquist az edzője), aki elég masszív első kört produkált, szinte biztosnak tűnt, hogy ő nyer. A parkban rendezett verseny lebonyolítása úgy néz ki, hogy a selejtezőből tízen jutnak el a döntőbe, ahol két kört mehet mindenki, a jobbik nyer. Így fordulhat elő az is, hogy ha valaki belebakizik az első pár trükkjének valamelyikébe, akkor el is engedi a történetet és mindent egy lapra feltéve a másodikban próbál meg tökéletes teljesítmény nyújtani. Robertsnek az első köre kimagaslóan jó volt, ő maga is eksztázisban ünnepelt, a bringáját is eldobta, miután letelt az ideje.
Lehetett azonban még ennél is tökéletesebb kört menni, a brit Charlotte Wortinghton mutatta be. Ő az első, aki egy női versenyen úgy ugrott hátra szaltót, hogy közben még 360 fokban meg is fordult, de csak ez nem lett volna elég a sikerhez, a többi trükk is nagyon a helyén volt. Így az övé lett az olimpiák történetének első freestyle BMX-es aranya.
Magára a helyszínre egyébként alig pár ezer ember férne be, de az jól látható volt, hogy itt, Japánban biztosan megteltek volna a lelátók. Mindkét döntőben volt japán induló, ami biztosan rásegített, de a helyszín mögötti hídon elég tekintélyes tömeg gyűlt össze, pedig a pályának mindössze a negyedét látták, a keményebb ugratókat ráadásul nem.
A női döntő után jöttek a férfiak és az már a bemelegítésnél is látszott, hogy még súlyosabb ugrások lesznek, mint addig. Rögtön az első versenyző, a több hajmeresztő figurát is elsőként bemutató Nick Bruce volt, azonban sérülten állt ki, így lényegében csak végiggurult a pályán, kvázi bemelegített csapattársának, Justin Dowellnek – más kérdés, hogy utóbbi mind a két körében rontott, így végül csak a kilencedik helyen végzett. Csak úgy röpködtek a szaltók és a flairek (szaltó egy 180 fokos fordulattal megspékelve), de a papírforma nem borult, a győztes az a Logan Martin lett, aki az első helyen kvalifikált a döntőre. A venezuelai Daniel Dhers lett a második, míg Declan Brooks a harmadik, azaz a britek egy arannyal és bronzzal zárták a freestyle-döntők első napját, nem rossz kezdés.
Ez is mutatja egyébként, hogy mennyire sokszínű a mezőny ebben a sportágban.
Biztosan vannak, akik nem értenek egyet azzal, hogy az extrém sportok bekerülnek az olimpiai programba. Sok olyan sportág van azonban, ami talán már túlzott komolyságot követel, ahhoz képest egy gördeszka- vagy BMX-verseny teljesen laza, az indulók hiába rivalizálnak egymással, ismerik egymást annyira, hogy tudnak örülni a másik sikerének, a győzelemnek vagy akár egy olyan trükknek, ami nehéz, de mégis sikerült végrehajtani.
Valahol meg mégiscsak ez lenne az olimpia szellemisége.
