Egyik este elég furcsa levelet kaptam a tokiói olimpia szervezőitől: azt írták, hogy közeli kontaktként azonosítottak, valaki covidos lett a környezetemben, így arra kérnek, hogy július 23-tól kezdve majdnem két hétig ne nagyon hagyjam el a szobámat. Mindez azért volt furcsa, mert már majdnem egy hét lement az olimpiából, szóval visszamenőlegesen ítéltek karanténra, ráadásul az is szerepelt a levélben, hogy a szóban forgó koronavírusossal eltöltöttem 15 percnél többet maszk nélkül.
Konkrétan kisebesedett már a fülem, annyit hordom a maszkot, mert kötelező. Maszkban megyek le a szállodában a reggeliért, maszkban ülök a buszon, maszkban csinálok mindent. Egyik nap, a szobámba visszaérve olyan fél órát ültem maszkban a laptopom előtt, annyira hozzászoktam már. A kifelé úton annyi luxust engedtem meg magamnak, hogy amikor vécére mentem, akkor ott, abban a kis helyiségben levettem, gondoltam magamat nem fertőzöm keresztbe-kasul, mert azon kívül csak amíg ettem vagy kortyoltam valamit, addig nem volt rajtam a maszk július 22. reggele óta. Ha tippelnem kéne, akkor valaki a repülőmön lehetett fertőzött (a 23-i dátum erre utal, aznap érkeztem), de ezt persze nem tudom biztosan állítani, mert nem közölték velem.
Az e-mailre válaszul egyébként leírtam nagyjából ugyanezeket, és hozzátettem azt is, hogy magára a repülőre is két negatív PCR-teszt birtokában engedtek fel, majd ezek után a tokiói reptéren is adtam egy negatív tesztet, mindezek után még négy mintát szolgáltattam az említett időszakban, ezek mindegyike negatív lett, és még oda-vissza be is vagyok oltva, mondhatni védett vagyok, végezném a munkámat. Sajnos válaszra nem méltattak a szervezők, csak pár napra kivontak a forgalomból – a reggelimért és a boltba azért lementem, ezeket még engedélyezik is.
Az olimpia előtt volt belőle hír, hogy a játékokkal foglalkozó Inside the Games egyik újságíróját, Philip Barkert karanténba küldték, merthogy őt is közeli kontaktnak találták. Megkerestem levélben, azt írta nekem válaszul, hogy a repülőjén volt valaki koronavírusos, őt az ülése száma alapján azonosították (ezt előre le kellett adni egyébként), eleve úgy érkezett, hogy három nap önkéntes karantént vállalt, ehhez csaptak még hozzá további tíz napot. Hiába végeztek el rajta több tesztet, és lett mindegyik negatív, nem szabadulhatott. Az ő helyzete rosszabb volt, mint az enyém, mert még a reggelit is az ajtaja elé tették, lényegében két hétig nem hagyhatta el a hotelszobáját, ami nem lehetett könnyű, már amennyi ismeretre szert tettem a tokiói szobaméretekről. Az egyik magyar újságíró például nem tudja kinyitni a bőröndjét, ha az nem az ágyon van.
Philipet egyébként felhívták a szervezők egyszer a két hét alatt, nekem ilyen bánásmód nem jutott, csak az értesítő e-mailt kaptam meg, mást nem. Így az sem derült ki, hogy félreértés történt-e vagy sem, ugyanis a leveleimre nem válaszoltak, telefonszámot pedig nem adtak, amin érdeklődhetnék.
Így nem maradt más, minthogy az olimpiát a tévében követtem pár napig – ennyi golf- és baseball-közvetítést talán még sosem néztem. Pláne nem japán kommentárral.
