Elek Gábor kapitány az első nehéz döntéseken már a bővebb keret kijelölésekor átesett: lemondott kedvenc védőspecialistájáról, a Ferencvárosban kihagyhatatlan Csiszár-Szekeres Kláráról. Belátta, hogy a maximum 15-ös keretbe nem fér bele egyetlen csak védekezésben használható játékos sem.
Erre a felvetésre azért nem kaphatunk választ, mert a nemzetközi szövetség ezzel kapcsolatos, járványhelyzet kényszerítette döntése viszonylag későn vált ismertté. Szekeres Klára nagy előnye lett volna, hogy szinte mindenkivel szerepelt már együtt a védelem közepén a válogatott keret számba vehető tagjai közül. A bővebb – aztán meglepetésre a szűkebb – keretbe is Bordás Réka került be, aki a felnőttválogatottban még soha nem szerepelt, évekkel ezelőtt még Kim Rasmussen hívta be összetartásra a B csapathoz.
Ez vakmerőség, még azzal együtt is, hogy Bordás alkatilag, fizikai adottságait illetően mindenképpen alkalmas a magas szint elérésére, viszont az olimpiát megelőzően soha nem találkozott még az elittel és az általa diktált tempóval nemzetközi tétmeccsen, miként nem is alkotott korábban belső védőpárt egyik mostani társával sem, ami a védekezés kohézióját befolyásolta.
Bordás első meccse, amelyen igazán meghálálta a bizalmat a magyar csapat utolsó, norvégok elleni találkozója volt. Vajon az áprilisban lejátszott két könnyű világbajnoki-selejtező időszakát a kapitány miért nem használta ki Bordás beépítésére? Húzása így ad hocnak tűnik, és a tudatos tervezés hiányát mutatja.
A sérülések miatt a meglepetésnek szánt háromirányítós játékot el kellett felejteni
A másik kényes kérdés Kovacsics Anikó nevezése volt. Kovacsics kétségtelenül fontos és tapasztalt csapatember, aki viszont vállsérülése miatt hónapokat hagyott ki a szezon végén. Elek Gábor júniusi nyilatkozata, miszerint, ha utazik, akkor sem lesz 100 százalékos állapotban az első meccs utáni sérülését követően kifejezetten kínos: vajon Elek, aki a Fradi edzője megtehette-e volna a Ferencvároson belüli viszonyok hosszú távú kockáztatása nélkül, hogy klubbéli első számú irányítóját megfosztja álmától, és nem viszi ki az olimpiára, még ha nem is teljes értékű?
Szucsánszki Zita szintén korai vállsérülésével együtt ez jelentősen sújtotta a magyar csapatot. A két ferencvárosi irányító szerepeltetésének pozitív hozadékai nem, csak jelenleg súlyosnak tűnő következményei látszanak. A csapat velük nem szerzett pontot, kiesésük miatt a legnagyobb meglepetésnek szánt háromirányítós játékot már a második meccs előtt kiverte a sors a kapitány kezéből, és a klubszezon első fele is nehézkesnek ígérkezik a Fradi, és ezáltal Elek számára.
Az előzetes számítások alapján az első, franciák elleni mérkőzés a meglepetés esélyét kínálta: a franciák hiába tartoznak a világelithez, az előző olimpia óta rendezett öt világversenyből csak kétszer rajtoltak győzelemmel. A magyar csapat csak egy góllal maradt alul, az más kérdés, hogy egyszer sem vezetett, döntetlenre a második félidőben már egyszer sem állt, a szoros végjátékhoz Bíró Blanka hajrábeli parádés védései kellettek. Az együttes vesztét elsősorban a franciák mozgékony védekezésével szemben elvesztett labdákból kapott gyors gólok okozták.
Meglepetést jelentett, hogy a második félidőben szinte végig pályán volt a csapat legfiatalabb tagja, Vámos Petra, mintha már készült volna a kapitány a többi irányítója kiesésére (29-30).
Két elkeserítő meccs
A brazilok elleni meccsnek, amely a kalkulációk alapján a továbbjutás szempontjából létfontosságúnak tűnt, már Kovacsics Anikó nélkül futott neki a csapat, és egy 4-1-es rohammal kezdett. Innentől viszont a magyar játékosokat klubtársként vagy NB I-es ellenfélként jól ismerő dél-amerikaiak tapasztalataikat a maguk javára fordították: Arenhart védésekkel, Amorim gólokkal bizonyította, jobban készült fel ezekre a pikáns találkozásokra, mint a magyar játékosok.
A magyar csapat meglepetéssel szolgált: Klujber Katrin kezdett a padtól távolabbi oldalon, így nem lehetett cserélni védekezésre, ami Amorimmal szemben kifejezetten rossz döntésnek bizonyult, és annál inkább is érthetetlennek, mert az előző meccsen a kapitány ezen az oldalon inkább Vámosra bízta a megoldást, mintsem a ferencvárosi jobbátlövő bevetését kockáztassa.
A magyar együttes szétesett, védekezése szinte észrevehetetlenné vált, nem értek oda a védők az átlövőkre, egy az egyben esélyük sem volt a jól cselező ellenféllel szemben, a kohézió hiányzott a csapatból. Elek kipróbálta néhány percre a védekezést Tomori nélkül is, amit az ellenfél azonnali beálló ziccerekkel büntetett. A magyar női kézilabda-válogatott olimpiai történetének talán legelkeserítőbb mérkőzése zajlott, amelyben a végzetes különbségű megaláztatástól a kegyes dél-koreai játékvezetők mentették meg a lányokat (26-33).
A harmadik, oroszok elleni találkozón mintha a brazilok elleni mérkőzés folytatódott volna. A meccs eleje szolgáltatott újdonságot és fájdalmat is. A kapitány visszanyúlt elődje, Kim Rasmussen szokásához, és Tomori Zsuzsát pályán tartotta az első támadásoknál. A további meccseken már alapvetéssé vált, hogy a siófoki játékos nyugalmával, jó döntéseivel elindítja a csapat támadójátékát is. Elek eredeti elképzelésében a védekezés mellett a hajrá perceire tartalékolták volna energiáit. Szucsánszki Zita korán megsérült, a találkozó után haza is kellett utaznia.
A támadójáték ezúttal jól működött, de ez jelentőségét vesztette, mert a védelem teljesen felszívódott, és ezúttal a kapusteljesítmény is elmaradt. Ez azért teremtett kínos helyzetet, mert Elek Gábor, miközben klubcsapata az FTC szinte hagyományosan a BL középdöntőjének legtöbb gólt kapó csapatai közé tartozik, az olimpia előtt erős védelemre alapuló játékot ígért. A magyar együttes csoportjában egyetlen nullapontosként állt, mindenki másnak már legalább 3 pontja volt.
A jelek totális kudarcra utaltak, az elején mutatott formák és a pontszámok alapján az utolsó két fordulóban a két legerősebb ellenfél várt a mélyponton lévő magyar együttesre, miközben a támadási variációk száma jelentősen leszűkült. Nem látszott, hogy az időkérések alatt bármilyen használható segítséget kapnának a játékosok a padról, a stábtagok közül Danyi Gábort és Görbicz Anitát csak letargikus állapotban lehetett látni, hangjukat nem hallatták.
Feltűnő volt, hogy míg más csapatoknál egyre többször látni, hogy fülhallgatón keresztül kapnak segítséget az elemzőktől a kapitányok, nálunk a legfiatalabb játékosok írják a padon a statisztikákat évtizedes ferencvárosi hagyomány szerint.
Ráadásul különösen védekezésben a magyar játékosok kifejezetten lassú gondolkodásúnak tűntek a tudatos ellenfelekkel szemben.
De ekkor valami történt
A spanyolok ellen a magyar csapat új játékkal rukkolt elő. A válogatottnál – ugyanúgy ahogy a Ferencvárosban – alapvetésnek számít, hogy az irányító a bal oldali kettes pozíciójában védekezik, és onnan indítja el a felépített lerohanásokat. Ettől a meccstől kezdve erre már nem lehetett apellálni, mert egyetlen irányító, Vámos Petra maradt, akinek tartalékaival spórolni kellett, tehát támadás után cserélni. A védekezésben mindenki számára könnyen érthető stratégiát valósított meg a csapat: az átlövéseket és betöréseket igyekezett minél hatékonyabban akadályozni, és amennyiben ez lehetséges volt, inkább a szélekre terelte az ellenfelek befejezéseit.
A csapat ezúttal kellően friss és kompakt volt akarata érvényesítéséhez, amihez persze kellett az ellenfél kulcsjátékosainak – különösen a régi ismerős Nerea Pena – betlije is. A védelem úgy épült fel, mintha egy bontásra ítélt épület robbantásának felvételét visszafelé játszanák le, ez pedig rendkívüli eset. Vajon a stábon belüli munkaelosztás módosult? A korábbi páros kapitánykodás alatt a védekezéssel megbízott Danyi Gábor hangja erősödhetett újra az edzések védekezéssel foglalkozó szakaszaiban?
Akárhogy is, a rendszer jó ütemben és kompakt módon üzemelt, a magyar kapusok (és elsősorban Bíró Blanka) ínyére való védelmi rendszer alakult ki, ugyanis hálóőreink a szélső lövésekkel szemben a negyedik legjobb, az átlövésekkel szemben a harmadik legrosszabb hatékonysággal hárítottak az olimpián, és előbbiek felé terelte az ellenfeleket. Az első három meccsen 33,5, a második három találkozón 24,5 gólt kapott átlagban a magyar csapat.
Az ötödik találkozónak az eredmények szerencsés alakulása miatt jó alaphelyzetben vághatott neki a magyar csapat, hiszen a svédek a meccs eredményétől függetlenül csoportelsőként végeztek. A férfi torna megmutatta, hogy ennek mekkora a jelentősége, a két addig 100 százszázalékos csapat, Franciaország és Dánia is csoportelsőségét nem fenyegető vereséget szenvedett az utolsó körben.
Ha valahol, akkor a küzdősportként is értelmezhető kézilabdában a meghatározható tét, ezzel együtt pedig a motiváció kiemelt jelentőségű, ennek megfelelően a svéd csapat pihentette támadásban és védekezésben is kulcsembernek számító játékosát, Linn Blohmot, sokkal többet szerepeltette kiegészítő embereit, mint máskor, alapemberei pedig csak komfortos helyzetekbe mentek bele. A magyar csapat élt a sors kegyével, ismételten stabil védekezést hozott, az ezúttal kiemelkedő Bíró Blankával. Tomori nagyon szigorú kizárása után pedig a másik igazán rutinos mezőnyjátékos, Szöllősi-Zácsik Szandra magára vállalta a felelősséget és az utolsó három gólt (26-23). Ezzel a magyar együttes teljesítette a célt, és bejutott a legjobb nyolc közé.
Tízből egyszer, de az az egy alkalom ez lett volna
A norvégok elleni mérkőzésnek nyugodtan lehetett nekivágni, veszítenivalója az olimpiai cím esélyesének tartott északi társaságnak akadt. Az utólagos nyilatkozatokban többen is elmondták, hogy tízből egyszer kézilabdázik úgy ez az ellenfél, hogy verhető legyen a mieink számára, és ez pont egy ilyen alkalom volt. Érdemes megjegyezni, hogy a legtöbb esetben ezen a világversenyen egészen reális értékeléseket adtak a játékosok. Márpedig a fejlődés alapvető feltétele, hogy ne a vakító, rózsaszín felhők közül tekintgessenek ki a főszereplők.
A magyar csapat védelmi kohéziója megmaradt, az együttes jól készült fel a hazai klasszis ismerősök, Mörk, Oftedal és Kristiansen semlegesítésére, elsősorban az ellenfél lerohanásainak második hullámainál és a beálló Bratsett körül maradt sebezhető, a norvég szélsők pedig nem adtak esélyt a kapusoknak. A támadójáték a gyakran alkalmazott szélsőbefutásokkal, és a magasan faultoló ellenfelek fellépéseit kihasználva új területet vont be a befejezésekbe, a beállók saját posztjukról ezen az egy meccsen majdnem ugyanannyi gólt értek el, mint az előző 5 találkozón összesen. A körülmények rendelte meglepetésre előlépő Vámos ellen ez az ellenfél már készült, dinamikus, hosszú cseleire, alacsony súlypontjára alapozó betörései itt nem működtek.
Esetében nagy kérdés, hogy képes lesz-e tovább fejlődni, vagy esetleg a három évvel ezelőtti, Háfra-féle berobbanáshoz hasonlóan nála is visszaesést okoz-e az ellenfelek róla készülő részletes térképe.
Pedig ezen a tornán is a magyar csapat kísérletezett a második legtöbbet a szélről, és a norvég meccsig kifejezetten jó százalékkal. Összességében végül az ellenfél indiszponáltságával csak a hajráig sikerült élni, akkor a 40 felett is lélegzetelállító Lunde babonázta meg a magyar játékosokat (22-26).
Ezen a meccsen Klujber szállt ki sérülés miatt a játékból már az elején, így a szélre nem szállhatott be senki a gödörbe lépő Lukács Viktóriának időt biztosítva a szellemi regenerálódásra, és a belső posztokra is kevés játékos maradt. Ebben a helyzetben vallotta be Elek Gábor, hogy a keret összeállításakor hibázott, az ugyanis, hogy még ebben a helyzetben sem érezte, hogy értékelhető lehetőséget kellene adnia Kiss Nikolettának, ennek önkéntelen beismerése. Persze, ekkorra már a kívülről is érzékelhető bizalomhiány miatt a siófoki jobbátlövő nyilvánvalóan nem lehetett bevethető állapotban, de így értelmesebb lett volna egy valódi védekező specialistát kivinni.
A magyar csapat a hetedik helyen zárt, ha úgy vesszük minden idők legrosszabb olimpiai eredményével, de ez csak pont annyira igaz, minthogy a téli világbajnokságon a férfiak ötödik helye 24 éve a legjobb vb-eredmény: papíron az, de jelentőséggel inkább a nyolc közé kerülés és a negyeddöntő elvesztése bír. Akik a nem mindennapi, a továbbjutáshoz vezető szerencsesorozatot nem veszik figyelembe, azok becsapják magukat.
Maradt kérdés bőven
Ami viszont nem elhanyagolható, sok fiatal játékosban, akik még szerepelhetnek olimpián, pozitív élmények is maradtak. A szövetségben a következő és az az utáni olimpián várják a nagy eredményt. Érthetetlen, hogy ha ez így van, akkor ennek az útnak a fele, harmada után, miért készülhetünk már megint egy újabb kapitányváltásra, miért ideiglenes megoldásokkal építenek egy projektet?
Ezen kívül nagy kérdés, hogy az utánpótlásszinten kiemelkedően eredményes, jelenleg még nem klasszis fiatalok kinövik-e annyira magukat, hogy a döntő helyzetekben a mai Tomorihoz, Szöllősi-Zácsikhoz hasonlóan elvállalják, és nagy százalékban jól oldják meg a döntő helyzeteket? Mennyi fejlődési lehetőséget hagyott a nagyon korai fokozott edzésmunka és versenyeztetés a fiatalokban? Ami a nyomást jelenti, hogy a befektetett pénz és energia csak nagyon nagy eredmény esetén térülne meg.
