Most akkor jól vagy rosszul szerepeltünk Tokióban?

A tokiói olimpia magyar szereplése kapcsán komoly vita alakult ki. Az erősen átpolitizált (sport)közélet miatt a fő kérdés az:

• mivel a sportot tíz éve kiemelt stratégiai ágazatként kezeli a kormány, vajon a 16 kiemelt olimpiai sportágunkra elköltött, összességében nagyjából 200 milliárd forint szakmai támogatásnak (ebben nincs benne az infrastruktúrára költött állami forrás – uszodák, akadémiák építése és így tovább – és a labdajátékok sok százmilliárdos tao-támogatása) látszik-e a megtérülése, és ha igen, miben?
• Avagy a 16 olimpiai sportág vezetése megfelelően sáfárkodott-e a rájuk bízott tetemes mennyiségű adóforinttal, vagy sem?

Alapvetésként érdemes leszögezni, hogy míg a rendszerváltás előtt a sport direkt vagy bújtatott formában (sportállások, állami lakás- és autókiutalások révén) hasonlóan kiemelt állami támogatást élvezett, mint napjainkban, 1990 után húsz éven át szinte az összes kormány megfeledkezett róla.

Az első Orbán-kormány 1998 és 2002 között ugyan belefogott a bő 40 évnyi szocializmus alatt beidegződött sportstuktúra és sportfinanszírozás átalakításába – ekkor szűntek meg a minisztériumi klubok, valamint azok támogatása, például az UTE 1998-ban még 135 millió forint/év BM-támogatást kapott, 1999. január 1-jétől viszont nulla forintot –, de csak a rendszer szétveréséig jutott négy év alatt, az újratervezés és újraépítés elmaradt.

Egyetlen maradványa az átalakítási kezdeménynek a ma is alkalmazott, sportági szövetségeken keresztül történő finanszírozási modell, amit a 2002 és 2010 között regnáló baloldali kormány ugyan meghagyott, de ezzel is csak azt bizonyította, hogy más akarata, elképzelése nem lévén a sporttal, éhkoppon hagyta azt, amit Orbán Viktor szeret. A második Orbán-kormány ezzel szemben folytatta azt, amit 2002-ben félbehagyott, sőt kiemelt stratégiai ágazatként jelölte ki a sportot.

Nézzük előbb a nagy totált

Éppen ezért, amikor megpróbáljuk objektív számok mentén értékelni a magyar sport tokiói teljesítményét, kár távolabb visszatekinteni, mint a rendszerváltás.

• Ha az aranyérmek számát nézzük, úgy az 1992-es, barcelonai olimpiáig visszatekintve a második leggyengébb eredmény a most megszerzett hat, csak a 2008-as pekingi szereplés (három arany) volt gyengébb.
• A tokiói teljes éremtermés (6-7-7) a 15. helyezésre volt elegendő a nemzetek teljesítményét összesítő éremtáblán, amely szintén második leggyengébb produkció a rendszerváltás óta (a pekingi 21. hely után).

Ugyanakkor, ha a a begyűjtött érmek számát csak a hazai sporttörténelem tükrében vizsgáljuk, úgy jelentősen jobb a helyzet.

• Húsz érmet 1996, az atlantai olimpia óta (7-4-10) nem szereztünk,
• az 1-6. helyezések számát tekintve 1992 (54 helyezés) óta a második legjobb olimpiát zárta a magyar küldöttség a tokiói 42-vel.

Avagy ebből a nézetből helytálló az a mondás, hogy

25 éve nem szerepelt ilyen eredményesen magyar küldöttség az olimpiákon, és ez egyértelmű előrelépés.

Változik a sportvilág, amit követnünk kellene

Tovább árnyalja azonban a képet, hogy már Juan Antonio Samaranch, a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot 1980 és 2001 között irányító sportvezető óriási változást indított el az olimpiai mozgalomban. A spanyol sportdiplomata teret engedett a profiknak, továbbá elnöksége idején 13 sportággal – szinkronúszás, ritmikus gimnasztika (1984), tenisz, asztalitenisz (1988), szlalom kajak, tollaslabda, baseball (1992), hegyikerékpár, softball, strandröplabda (1996), trambulin, triatlon, taekwondo (2000) – bővült az olimpiai sportágak sora.

Samaranch utódja, a belga Jacques Rogge (2001-2013) is engedett az idő szavának azzal, hogy beemelte a BMX-et, míg a NOB-ot 2011 óta irányító német Thomas Bach még inkább a fiatalok, az utca- vagy extrémsportok felé fordult azzal, hogy behozta a gördeszkát, a falmászást, a 3×3-as kosárlabdát és a hullámlovaglást. A 2024-es párizsi olimpián pedig már a bréktáncban is lehet majd aranyérmet nyerni.

Ebből is látszik, azért is nehéz az objektív értékelés, mert miközben 1992-ben még 29 sportág 257 versenyszámában osztottak érmet, Tokióban már 49 sportág 339 versenyszámában avattak bajnokot.

Így, ha a sportágak, illetve a megszerezhető érmek számát állítjuk arányba az elmúlt nyolc olimpia magyar éremtermésével, úgy ismét más képet kapunk. Az egyre szaporodó sportágak okán azt látjuk, hogy

• amíg Barcelonában még a megszerezhető éremszám 3,89 százaléka, Atlantában pedig a 2,58 százaléka került magyar sportoló nyakába,
• addig a pekingi gödröt követően, ahol csak öt sportágban szerzett magyar sportoló olimpiai érmet (1,1 százalék),
• és a sikeresnek mondott riói teljesítmény után, ahol ebben az összevetésben mégis az elmúlt harminc év második leggyengébb olimpiáját produkáltuk (1,63 százalék),
• Tokióban újra megközelítettük a kétszázalékos határt – ez szintén a fejlődés bizonyítéka.

Az összkép nem rossz, de lehetne jobb is

Az is látszik azonban, hogy az olimpiai mozgalom, az olimpiai sportágak átalakulása miatt az összes nyerhető érem és a megnyert érmek száma arányát tekintve a magyar sportnak esélye sincs megközelíteni a rendszerváltás előtti, de még az 1992-es, 1996-os teljesítményt sem.

Egyszerűen azért, mert a magyar sport történelméből, tradícióiból kifolyólag más, egyre inkább a múlt században ragadó sportágakra helyezte, helyezi a hangsúlyt. A hagyományosan magyar sikersportágak közül a vízilabda, az öttusa, a kötöttfogású birkózás folyamatos küzdelmet folytat az olimpiai programban maradásért. Eközben bővül a program, a NOB a felsoroltakkal szemben tömegsport alapú gördeszkára, falmászásra, BMX-re vagy éppen a hegyikerékpárra helyezi a hangsúlyt, mert fiatalosak, divatosak, tömegek űzik őket, ergo tömegek kiváncsiak rá – létjogosultságuk az olimpiai játékokon megkérdőjelezhetetlenné vált.

Mindezek alapján általánosságban kijelenthető,

a tokiói 6 arany-, 7-7 ezüst- és bronzérem azért értékesebb az elmúlt négy olimpiához képest, mert van mellette tíz negyedik, kilenc ötödik és három hatodik helyezett is. A 42 helyezést ráadásul 13 sportágban hozták össze sportolóink, és olyan, az olimpia program szempontjából relatív újakban is érmet, helyezést értünk el, mint a karate, a taekwondo és a hegyikerékpár.

Ha a ráfordított adóforintok mértékét és az eredményességet vetjük össze, azt is figyelembe kell venni, hogy a sportági állami támogatás nemcsak a krém, az olimpikonok felkészülését szolgálja, de a 16 kiemelt sportág százezres nagyságrendű utánpótlásának is biztosítja a minőségi sportolási lehetőséget.

Összességében ezért elmondható, ha nem is mind a 16 kiemelten támogatott sportág, de a többség igyekezett megfelelően sáfárkodni az állami forrással, az általuk megmozgatott, egészséges életre nevelt tömeg és az olimpiai eredményességük is pozitív irányba mutat.

Kapcsolódó

Orbán Viktor: Az olimpiai szereplésünk valamit mindig elárul arról, hogy éppen milyen állapotban van a hazánk

A miniszterelnök nagyinterjút adott, amelyben az olimpia, a sport és a nemzet kapcsolata mellett az „LMBTQ-őrület”, a férfi- és női idol is szóba került.

Akadnak azonban olyanok, akiknél a ráfordított összeg mértéke messze nem áll egyenes arányban a hatékonysággal. A 16 kiemelten támogatott olimpiai sportág közül hét olyan is van, amelyik ígért pontszerző helyet, de egy versenyzője sem ért el 1-6. helyezést.

Csak a legkirívóbb példa kedvéért: Magyar Zoltán tíz éve vezeti a tornaszövetséget. A MATSZ az elmúlt évtizedben majd tízmilliárd forintot költött el alapfeladat ellátás címen, ehhez képest átverés-show-t játszik.

Tokiót megelőzően tíz olimpiai indulót – azaz teljes női és férfi csapatot –, és általuk 6-9 olimpiai pontot vizionált a Magyar Olimpiai Bizottságnak leadott tervében (az öttusa egy bronzéremmel és egy hatodik hellyel ért el ötöt). Erre nyilvánvalóan esélyük sem lehetett, hiszen

• felnőtt férfi tornászunk Vecsernyés Dávidon kívül szinte nincs is, a feltörekvő juniorok vagy a korosztályból éppen kinövő kisfelnőttek fényévre vannak az elittől,
• és a számos sérülés miatt a nőknél is csak halványan pislákolt a remény a csapat részvételére.

Ebből az álomból lett egyetlen induló (Kovács Zsófia) és nulla olimpiai pont. Rióban ugyanígy jártak, avagy tornában se megmozgatott sportoló tömeg, se eredmény nincs nyolc éve.

Mi várható 2024-ben, Párizsban?

Ahhoz, hogy a 2024-es olimpia után a magyar sport további fejlődéséről írhassunk, leginkább az szükséges, hogy

• számonkérje végre valaki azokat a szövetségeket, ahol miközben égetik az adóforintot, évek óta drasztikusan csökken a versenyzőszám és az eredményesség;
• a MOB az Emmi által osztott állami támogatás keretösszegének elosztásakor akár e rosszul dolgozó szövetségek kárára olyan, nem hagyományos magyar sikersportágak támogatására is javaslatot tegyen (és ez nyitott fülekre találjon), amelyek nemrég kerültek fel, vagy csak Párizstól lesznek majd ott az olimpia műsorán.

Hátha például a magyar gördeszkások, falmászók, bréktáncosok között is felbukkan olyan tehetség, mint a vitorlázó Berecz Zsombor (2. hely), a karatés Hárspataki Gábor (3.), a hegyikerékpáros Vas Kata Blanka (4.) vagy a taekwondós Salim Omar (5. helyezés).

Ők ugyanis szinte egytől egyik kívül esnek a kiemelt támogatottak körén, vagy arányait tekintve jóval kisebb mértékben jutnak hozzá, mint az adóforinttal kitömött, ellenben tömegsportháttér nélküli, ezért az olimpiai műsorban évtizedek óta veszélyeztetett magyar sikersportágak versenyzőinek többsége.