Bár tudtam előre, hogy Tokió nagyváros, azért élőben döbbentem rá, hogy mekkora léptékekben kell gondolkodnom majd az olimpia alatt: a szállásom és az olimpiai buszpályaudvar a térkép alapján kis túlzással, mintha a szomszédban lennének, a valóságban 12 kilométer. Így aztán a nap eleje utazással telt, mivel előbb be kellett mennem a központba nyálmintát adni a napi koronavírustesztre (az eredményt viszont nem kellett megvárni),
majd utána félóra várakozás, egy óra buszozás, és némi activity következett a japánokkal, hogy aztán eljussa a megfelelő helyre, a vívócsarnokba, ahol a férfikardozók mezőnyében a kétszeres olimpiai bajnok Szilágyi Áron, valamint Szatmári András és Decsi Tamás is érdekelt, azaz megvan a magyar éremesély – bosszúság, hogy keresztezi egymást a magyarok útja.
Ami pedig az újságírók munkáját illeti: mindenhol kézfertőtleníteni kell, ahová belépünk, az asztalaink pedig (legyen szó médiateremről vagy étteremről) plexilapokkal vannak elválasztva. Ettől még persze a buszokon össze tudunk zsúfolódni rendesen időnként.
